Belgaországban zajlik az élet. Dolgos hétköznapjaim legnagyobb részét a Parlament tízemeletes falai között töltöm, ezért igyekszem a hétvégéket minél változatosabbra tervezni..persze ehhez számolni kell a belga eső egyik kellemetlen kis tulajdonságával, mégpedig, hogy esik. Folyton. Állítólag néha olyan is van hogy nem, de én ebben nem hiszek. Ezért se értem hogyan csúszhatott hiba a rendszerbe, mivel egész hétvégén nem kellett elővenni az esernyőt..nem mintha volna amúgy esernyőm, de ez egy olyan jól hangzó szófordulat, mint mondjuk az elvitte a cica a nyelvét vagy a tele van mint a bosnyák késsel. Kihasználva szóval az ajándékba kapott szombatot, Brugge volt az úticél, Flandria egyik gyöngyszeme, amit a szerény flamandok gyakran neveznek észak Velencéjének. Igaz hogy ugyanilyen jelzővel illetik Szentpétervárt is a nem kevésbé szerény oroszok, Amszterdamot a hollandok és sorolhatnám, de azt meg kell hagyni hogy a városka, ami a középkor óta alig változtatott az arculatán, egyszerűen gyönyörű. Az utcákat átszelő szűk kis kanálisok, hidak, csónakázó folytonkattogtató japán turisták, olyan érzést keltenek az emberben, mintha épp egy kosztümös francia királydrámában volna statiszta. Gazdagítva nem túl kiterjedt flamand nyelvtudásomat egyetlen szóval: dankö, amit a vécésnénivel lebonyolított tranzakcióm során tanultam, visszatérve Brüsszelbe, most először találtam hasonlóságot az otthoni meg az itteni dolgok között. Mindez idáig meg voltam ugyanis győződve, hogy nincs a pozsonyi főállomáson kívül még egy hely a világon, ahol egyetlen perccel a leszállás után már hárman erőszakolják rád a NotaBenét, ketten akarnak rábeszélni valami kétes eredetű kölnire Dolce&Gabbana dobozban, és legalább ugyanennyien kérnek cigit, fél cigit, 5 eurót, vagy ha nincsen nálad, egye fene, a gasztrojegy is megteszi. Ehhez képest, ami a kéregetők, hajléktalanok, képzeletbeli barátjukkal vitatkozók, hangosan reppelő marihuánaszagú egyének és halmozottan értelmi félfogyatékosok számát illeti, a brüsszeli Gare Centrale minden képzeletemet felülmúlta. Az itteniek ráadásul még rá is tesznek egy lapáttal, mert a legtöbbször kutyával vagy kisgyerekkel koldulnak, esetleg mindkettővel. Szóval érzelmi zsarolnak, vagy hogy mondják ezt a pszichológusok. MIndezt úgy, hogy többségük valószínűleg kétszer annyi segélyt kap, mint amennyi nálunk egy havi nyugdíj. Hiába, nyugaton még ez is másképp megy.
De hogy nemár csak negatív dolgokról számoljak be, mert pozitív benyomásból sokkal-sokkal több van, azt hiszem lassan sikerül felvennem a brüsszeli tempót: végre megtanultam helyesen kimondani a metrómegállóm nevét és azt is, hogy a halat mindig mindenhol spenóttal adják, na meg vérprofin tudom leinteni a buszt (a rendszer ugyanolyan mint a New York-i taxisoknál, tudjátok, mint a filmekben, szakad az eső, te a legjobb kabátodban állsz a hotel előtt, meglátod a szabad sárga taxist és kiáltasz neki egyet, csak itt épp busz van, buszmegállóval, és nem kell hozzá kiabálni se.) Csütörtökön sor került gyakornoki beavatásomra is, de még mielőtt elképzelnétek valami ősi uniós rítust, ahol a tűz körül ugrálva a kiskosztümömben Martin Schultz gyakornokká avat, közlöm nem ilyesmiről van szó. Csütörtök este a Parlament előtti téren összegyűlik a gyakornokvilág apraja-nagyja, volt, jelenlegi, jövendőbeli és minden egyéb státuszú is, és sörözés-ismerkedés van egészen hajnalig (péntek reggel meg nagy sóhajtozás van, a szerk. megj.) Érdekes egyébként hogy akárkivel találkozol itt, a bemutatkozás után soha senki nem azt kérdi honnan származol, mit tanulsz, hol élsz, satöbbi, hanem rögtön a legfontosabbat: kinél? tehát kinek az irodájában gyakornokoskodsz, és bizony a válaszon múlhat folytatódik-e tovább a kedélyes társalgás, Mi EPP-sek (tehát a European People´s Party, vagyis az Európai Néppárt, ami jelenleg a Parlament legnagyobb politikai frakciója) természetesen mind összetartunk, kezet fogunk azért a liberálisokkal, lehet koccintunk a szocialistákkal és szúrós szemmel nézünk a kommunistákra! :D Persze csak viccelek, rengeteg érdekes emberrel lehet eszmét cserélni két sör között...apropó, mivel a múltkor már ódákat zengtem a belga kajáról, ideje áttérnem a másik kedvenc témámra, a tápláléklánc nem kevésbé fontos elemére, az italra! Belgium sörös vidék, kigúgliztam, 178 sörgyár működik a területén, a tényleg kiváló minőségű (és figyelemre méltó alkoholtartalmú) világos, félbarna, barna és gyümölcssöröktől kezdve egészen a Jupilerig, aminek az íze, és most remélem nem sértek meg egyetlen Jupiler-törzsfogyasztót se, körülbelül a Teszkóban árusított harminckétcentes Pandúr söréhez hasonlítható. Szóval, választani tudni kell.
És ez bizony mindenre igaz. Abban ugyanis már az első héten biztos voltam, hogy jobbat mint Bauer Edit irodáját, nem választhattam volna. A világ két legjobb asszisztenséről és munkatársáról, Krisztiről és Gáborról majd egy külön bejegyzést tervezek írni (majd ha már minimum egy országhatár választ el, haha), de nem kell hogy fényezzem őket, majd meglátjátok a bejegyzésekből mennyire igazam van! Maga a parlamenti munka eddig minden elképzelésemet felülmúlta, kezdve az első napi regiszrációmmal, ahol a hölgy - aki egyébként természetesen szintén magyar volt, ami sajnos már csak azután derült ki, hogy miközben ő a személyimet pásztázta, én jó hangosan ellőttem a "szerintem a néni se nagyon hiszi el hogy ez a borzalom a képen én vagyok"-mondatot. Szóval miután megint csak bebizonyosodott a mondás, miszerint magyarok és mácsédiak mindenhol vannak, a néni közölte hogy fénykép is kell a belépőkártyámra, és tessek már a padlón arra az ikszre állni. És mire győztem volna megkérdezni hogy Na és mikor mosolyogjak, a fénykép már el is készült. Ha nem kell majd a végén visszaadnom a kártyámat amit őszintén remélek, örök emlék marad még az unokáimnak is ez a fénykép, amin a mama bizony úgy néz ki, mint egy hatszor büntetett ukrán prostituáltnő, aki épp azt kérdi, hogy na és mikor kell mosolyogni.
