Az idei november másodika több szempontból is piros betűs ünnep volt az én szeretett dán népemnek. A dolognak köze sincsen a mi ilyentájt tartandó mindenszentjeinkhez, Dániában ugyanis még csak nem is ismerik ezt a szokást, és ha már itt tartunk, egészen egyedi a hozzáállásuk a temetőikhez is. Még októberben meglátogattuk az egyik leghíresebbet közülük, az Assistens Kirkegård nevezetűt, ahol többek között a nagy mesemondó, Andersen, a Nobel-díjas és szakállas Niels Bohr, vagy Kirkegård is nyugszik. Az utóbb említett, kissé zavaros mondandójú filozófus fiatalember keresztneve, a Søren egyébként fölényesen uralja a "legnépszerűbb dán fiúnevek"-mezőnyt, elfoglalva annak első öt helyét (és csak úgy zárójelben, maga a név helyes kiejtése is egy lingvisztikai csoda, és minden non-dán számára teljesen esélytelen). Egyetlen esetben nem fogják a dán ember fiát Sørennek hívni: és pedig, ha a testvérét már így hívják.
Ami pedig az említett temetőt illeti, mint amolyan igazi közép-európai ember, az a krizantémos-komorarcú-gyertyagyújtós fajta, mély döbbenettel kerestem és látogattam meg végül Andersent, egy TEMETŐBEN ugye, körülbelül félszáz piknikező/csókolózó/pokrócon hentergő párocskát, ziháló kocogót, és kutyát, partnert vagy gyereket sétáltató szülőt megkerülve. Hát, nem vagyunk egyformák.
Na de vissza ehhez a bizonyos november kettőhöz. Az egyik (és legfontosabb) ok, ami minden itteni vikinget és nemvikinget összeköt, ismerve egy picit is ezt a népet, egészen egyértelmű: minden év november első péntekjén érkezik a friss, vadiúj, kicsit sötétebb, kicsit édesebb karácsonyi sör, vagyis a Juleøl. Vagy Julebryg, vagy ahogy csak tetszik. Idén ráadásul ennek a bizonyos pénteknek sikerült keverednie még az előző napi, itt nagyon népszerű Halloween-bulis mámorral, beszorozva azt kettővel, és még a harmadikon. A nagy napon minden évben hatalmas ünnepségeket rendeznek az egész városban, óriáshordókból csapolják ezt a cseppfolyós nemzeti büszkeséget, és estefele már meglehetősen ittas Mikulások osztogatják a Juleøl-t az üzletekben, bárokban, az utcán, de még a könyvtárakban is! Bár, mily meglepő ugye, itt a könyvtárak se azok az otthon megszokott, gyanús és sokpolcos szobák, ahova az ember csak a büntetést jár befizetni azokért a megkésve visszavitt könyvekért, amiket el se olvasott. Csak Koppenhága belvárosában nagyjából tíz hatalmas, mégis nagyon otthonos közkönyvtár van, sok-sok fénnyel, és olyan igazi, nyomtatottbetűs könyvillattal. Na meg kényelmes babzsákokkal, napi sajtóval, kivetítőkkel, számítógépekkel, kávézóval (JÓ kávéval), és hatalmas irodalommal felszerelve. Az én egyik nagy kedvencem a Det Kongelige Bibliotek, vagyis a Királyi Könyvtár, ami a kikötőben, a tengerre épült, és Gergő barátom szerint a pornófilmekre emlékeztető Black Diamond (Fekete Gyémánt) nevet viseli. Mindig eszembe jut, vajon megélné-e a békés nyugdíjba vonulást pani Šimoničová, pozsonyi iskolai könyvtárunk sasszemű és párduclábú őrzője, látva, hogy itt bizony (és ez elmondható egytől egyig mindegyikről) nem tilos inni, enni, sőt, ezt a pofátlanságot, még beszélgetni sem!!
A könyvekről eszembe jutott nagyjából két héttel ezelőtti őszinte döbbenetem, amikor feladva elveim és a normális vércukor-szint illúzióját, a legnépszerűbb gyorsétterem-lánc egyik láncszemében ebédeltem (amit a legnépszerűbb közösségi hálón akár meg is oszthattam volna :D). Mentségemre szóljon, egy amerikai osztálytársammal, Peterrel cselekedtem mindezt, aki az istenért nem állt rá valami könnyedebb, a dietetikusok által is jóváhagyott opcióra. De ha lúd, legyen kövér-alapon, legalább igazán autentikusra sikeredett, ezzel a kis tengerentúli alaphanggal. És ha a kóla nem is lett lájtosabb, egy óriás pirospontot azért csak beírtam a Mekinek: a dán Happy Meal Menühöz ugyanis a krumpli helyett répa, a kóla helyett gyümölcslé, és! most jön a csattanó, játék gyanánt egy gyönyörűszép MESEKÖNYV jár. Kíváncsi vagyok hány százalékkel esne vissza otthon a kereslet, ha a Mekk-generációs gyerekeknek a pistyogó, sípoló, ketyegő, kattyanó, szuperhasznos műanyag ökörségek helyett mondjuk a 77 magyar népmesét csomagolnák. Ne gondoljunk bele, ez nem fog bekövetkezni soha :D
Ha meg már november, akkor bizony ősz. És visszavonhatatlanul ősz lett Koppenhágában, a dánok legnagyobb elégedettségére. Tűrték ugyan, tűrték, látszólagos (de nem igazán meggyőző) örömmel a szokatlan szeptemberi-októberi napsütést, próbálva elhitetni, hogy pont annyira örülnek ennek az ilyentájt teljességgel atipikus meteorológiai jelenségnek mint mi, többiek. Én meg aztán pláne, mert látogatókban dúskáló napjaimat élem, aminek következtében kedden épp nyolcadszor megyek a reptérre, a híres Kis hableányt pedig szerintem többször láttam már mint a szobrász, aki megformázta. Szóval dícsértem, dícsértem eddig az időjárást, hogy az igazán nagyvonalú, szélvihartalan és orkántalan arcát mutogatta, egy ideig. Úgy két hete aztán eleredt az eső, és négy napig meg se állt. A dán arcok pedig egyszeriben felderültek, esőkabátra, sárhányóra és gumicsizmára fel, hiszen pontosan ÍGY kell ennek lennie novemberben. Helyre állt a világ rendje.
