Remélem megbocsátjátok nekem ezt a tervezettnél hosszabbra nyúlt szünetet, de annyi minden történt az elmúlt kicsivel több mint egy hétben, hogy az négy újabb Barátok közt-évadra is elég volna. Persze Magdi anyus szelleme nélkül, aki kikacsintotta Kingáék alól az ágy lábát, ugye.
Koppenhága még mindig csudaszép, sőt, talán még szebb is minden egyes nappal. Ugyan még mindig rendszeresen előfordul, hogy pontosan az ellenkező irányba lyukadok ki mint szeretnék (köszönhetően a több száz keskeny Gade-nak, vagyis utcának); mégis, már pontosan ugyanúgy iszom a sört mint a dánok (szóval: literszámra); a fagyit legalább négyfajta öntettel kérem (mert a kétféléért mindenhol kinevetnek); megdobban a szívem ha felbukkan a királyi hintó és reménykedek hogy na most majd Frederick herceg az én kezemet fogja meg; elhiszem hogy itt tényleg mindenki, a buszsofőrtől a nyugdíj-közeli postásnéniig, beszél angolul és az emberek, hihetetlen, szívesen segítenek ha bármire szükségem van.
Zoli barátom egyszer említette hogy a dán a legkevesebbet dolgozó nép a világon, de akkor még ezt a statisztikát is bedobtam a "svájci kutatók megállapították, hogy a reggel a tükör előtt fütyörészők körében jelentősen kisebb a rák kockázata"-kalapba. Mióta viszont itt élek, szinte minden nap eszembe jut, vajon hogyan birkóznának meg a dánok egy nálunk ugyebár teljesen normális 10 (vagy akár 12) órás munkaidőnek akárcsak a gondolatával is. Allan, mára szinte legendássá vált lakótársam egyszerű választ adott. Sehogy. Szombaton itt SENKI, pár szerencsétlen benzinkutason és eladón kívül, nem dolgozik, és a boltokra is rövidített nyitvatartás vonatkozik. A vasárnapok pedig Dániában úgy néznek ki, mint nálunk december 25.-e. A dán üzlet-politika ugyanis sokáig egyáltalán nem engedélyezte egyetlen boltnak sem a nyitvatartást, aztán egy nagy liberalizációs hullám eredményeképp, mára már minden páros vasárnap nyitvatarthatnak az élelmiszerboltok, de csakis azok, és maximálisan délután ötig, amikor is, valljuk be, otthon mi még csak azon gondolkodunk, talán elkéne ugorni pár kifliért a Teszkóba. Ja, és el ne felejtsem említeni, a péntek a dánoknál rövid nap, munkaidő 12:30-ig, legkésőbb. Mert ugye, mindjárt hétvége.
Szóval nekem, amolyan látástól vakulásig-országból valónak, kellett egy kis idő, mire megértettem és megszoktam ezt az eddig ismeretlen ritmust. De hát, When in Rome, do as the Romans do, ahogy a gimis angolkönyv egyik korai fejezete is megmondta, igyekszem felvenni (vagy levenni) a kapitalista tempót, és bevásárlás helyett a hétvégéken kirándulni, piknikezni, nagyokat sétálni, biciglizni, vagy csak egy szégyenletesen finom csokitortát enni és hozzá forró csokit inni egy kávézóban, valamelyik képeslapra való szűk kis utcácskában. Hála az égnek, az idei koppenhágai ősz nagyon megértő minden ilyesfajta hajlamunkat illetően, ugyanis hosszú évek óta nemvolt ilyen meleg szeptembere a városnak. Ezt az információt első kézből, egy rendkívül kedves és mégolyan közlékeny nénitől tudom (bár a dánok alapvetően közlékenyek, néha 15 perces buszutakat beszélgetünk végig, én és az épp aktuális utastársam/ismeretlen, persze dánul, aminek ugyan egyetlen szavát se értem, de nincs idő hogy ez kiderüljön.) Az említett nénivel egy hatalmas katonai parádé kellős közepén találkoztunk, a Parlament előtt, ahova teljesen véletlenül keveredtünk, és fogalmunk nem volt mire vagy kire vár a nagy tömeg és a kb. háromezer katona. Természetesen a királyi családra, tudtuk meg egy kicsit lesajnáló mosollyal a hölgytől (na majd Bruce Wiilsre, nem?), hogy elkezdődhessen az Afganisztánból hazatért (és szerencsére egytől egyig hazatért) katonák ünneplése. Persze a királyi család késett, ezért meghallgathattunk egy életrajzírókat megszégyenítően alapos és részletes beszámolót az egész família életéről, szokásairól, szerelmeiről, férjeiről-feleségeiről, a vikingektől napjainkig. Ismert vicc náluk, mesélte még, hogy biztosan azért a késés, mert a hercegék elfelejtettek szólni a babysitter-nek, ha-ha-ha. Dán humor, na.
P.S.: Tegnapelőtt este már megint eltévedtünk. A kissé már sörgőzös banda minden egyes tagja szilárdan meg volt győződve, hogy épp a város belseje felé tartunk. Csak most egy másik utcán, azért nem olyan ismerős. Fél óra gyaloglás után felbukkant előttünk a kikötő, Koppenhága méltán nagy büszkesége, és az egyik legmegkapóbb látvány, amit az ember életében láthat (és egyértelműen a város széle, csak így zárójelben). A napfelkeltét itt vártuk meg a parton, sok száz pofátlan sirállyal és álmos matrózzal, és ahogy kifutott a hajó Oslóba és nekünk susogott a tenger, na akkor éreztem úgy nagyon, hogy jó helyen vagyok...
