Mojzi blogja

Idén valahogy olyan gyorsan futottunk bele a decemberbe és vele együtt az adventbe, hogy legelőször csak tegnap tudatosítottam igazán (miután a két deci forralt boromból rögtön másfelet magamra öntöttem, a kilencszáznyolcvanadik japán turistát próbálva kikerülni), hogy ebből bizony mindjárt karácsony lesz, megint. Persze az irodában Kriszti már november elejétől szórakoztat minket egy-egy Jingle Bells válogatással, és múlt pénteken a Parlament közepére is felállították az Ausztriából egészen idáig utaztatott fenyőfát, de hát ugye, otthon már október végén elkezdik árulni a szaloncukrot meg a hóembermintás Toffifeet, mégse hisszük rögtön hogy karácsony van. 

Így advent első vasárnapján illene valami titkos mézeskalácsreceptet megosztanom Veletek, de tudom nem azért szerettek mert csendes, szerény vagy túl házias volnék, szóval inkább elmesélem hogyan készül Brüsszel az év legeslegszebb ünnepére (azon kívül persze, hogy háromszorosára emelte a repülőjegyek árait). Először is, a tavalyi kissé talán túl merész kivitelezés után idén újra hatalmas, tűleveles, gyantaillatú karácsonyfa került a Grand Place-ra. Rögtön a Betlehem mellé, ahova a műanyag Jézuska, a műanyag Mária és szintén műanyag József mellé, gondolom a hatás fokozása végett, azért egy élő báránykát is betereltek, aki eddig szó szerint birkatürelemmel viseli hogy az összes járókelő családi fényképalbumába bekerül. Na de vissza a tavalyi nagy karácsonyfabotrányhoz: történt ugyanis, hogy mivel a városban mostanra több mint jelentős a muzulmánok száma (22%, mondja a Google), nekik meg ugye nagyjából annyi közük van a karácsonyhoz mint nekünk a Ramadánhoz, a város vezetése úgy gondolta, diszkriminatív velük szemben karácsonyfát állítani, és egy hipermodern világítós valami váltotta fel a hagyományos ardenneki fenyőfát. Ezen meg aztán annyira mélyen felháborodtak a brüsszeliek, hogy ezrek írták alá a petíciót, ami a tradicionális fát követelte vissza a főtérre. És mégha több mint nevetséges is a tény, hogy valaki egy nyitvatermő növény jogaiért képes petíciót aláírni, azért valahol mélyen irigylem az itteni embereket, hogy még egy ekkora böszmeség végett is képesek összefogni, nálunk otthon meg azon is vérre menően összeveszik a fotelkommentelő nép, hogy hizlal vagy nem hizlal-e az update kifli. Bár, ha létezik nemzet amelyik mestere a sztrájkoknak, tüntetéseknek és elégedetlenkedéseknek, akkor az egész biztosan a belga. Csak az öt hét alatt mióta itt vagyok, sztrájkoltak már a taxisok, a villamosvezetők, a buszvezetők, a pilóták és a szemetesek is, hogy csak a hirtelen eszembe jutott foglalkozásokat említsem. De hogy befejezzem a történetet, a város a jóllakott kecske és a megmaradt káposzta példáját követve kompromisszumra jutott: visszatért a klasszikus karácsonyfa, a karácsonyi vásárt viszont (épp a muzulmán és egyéb más vallási karácsonytalanság miatt) már nem karácsonyi vásárnak, hanem Winter Wonders-nek, tehát Téli csodának nevezik, hogy senki ne érezze magát rosszul. Mindig mondom, van ami csak Belgiumban lehetséges.

Mindez szerintem semmilyen módon se befolyásolja az embereket, mert épp annyira élvezetes kipróbálni a korcsolyapályát vagy felülni az óriáskerékbe (a gasztronómiai élvezetekről már nem is szólva), ha az ember katolikus, buddhista, Jehova tanúja vagy éppen fénnyel táplálkozik. A város maga annyira sokszínű és főleg soknemzetiségű, hogy minden áldott reggel eszembe jut a liftben állva: hol máshol Európában élhetnék egy házban Kadzynski-ékkel, d´Albrello-ékkal, Anastapopulous-ékkal és Gomezékkel egyszerre? Mondjuk a házinénim története se kutya: Peruban született, Franciaországban nevelkedett, orosz férje volt és 25 éve él már Brüsszelben, és most jelenleg tanul, mert idegenvezető szeretne lenni. Mindig nagyon örülök ha itt van nála a zabálnivaló hároméves kisunokája, Enrique (mint az Igléziasz), mivel a közös nyelveink száma nulla, ezért különösen hasznosak vagyunk egymásnak ha mondjuk szafarisfilmet nézünk a tévében: ő mondja nekem spanyolul, hogy mondjuk, león, ha meglátja az oroszlánt, én meg, mivel hamar rájöttem hogy angolul épp annyira nem érti meg mit mondok neki mint magyarul, akár az anyanyelvemen is szólhatok hozzá. Egyikünk se érti, mégis mindketten a lehető legjobban szórakozunk. Mondom, van ami csak Belgiumban lehetséges.

A héten nagy volt a csend a Parlament háza taján, már ami a brüsszeli épületet illeti. Az uniós alapszerződések értelmében ugyanis (és előre bocsánat a kis jogi kitekintőért), a Parlament évente 12 alkalommal köteles négy napig Strasbourgban ülésezni. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy pénteken megtelnek a képviselői irodák ajtaja előtti koporsók, ahogy az óriási iratszállító ládákat hívják - unióshumor, na! ;) - hogy aztán útra keljenek képviselőstül, asszisztensestül Elzászba, Franciaország északkeleti csücskébe. És hiába egyre hangosabb a kritika, ami ezt az alapjában véve felesleges irat- és embertranszportot éri, a költségekről már nem is szólva, a franciák ragaszkodnak ehhez a kis kiváltságukhoz, mert hát ilyen egy makacs békaevő nép ez a francia.

Nekünk brüsszelbenmaradottaknak (már ha létezik ilyen szó) azért nem volt akkora csapás ez a hét, már ha csak a dolog gyakorlati előnyeit nézzük: jelentősen kisebb forgalom, rövidebb sorban állás a reggeli csokismuffinomért és persze az ebédlőben dél és egy óra között megszokott tömeg negyede. Nagyon szeretem egyébként ezt az itteni ebédlőt, nem csak azért mert alapvetően mindent szeretek ami kajával kapcsolatos, és mert az itteni krémlevesnek más neve és színe, de pontosan ugyanolyan íze van minden áldott nap. De itt lehet a leginkább megfigyelni azt a nemzetiségi, vallási és nyelvi sokszínűséget, amit én személy szerint az Unióban a legjobban szeretek, és ami ezt a jobbról-balról támadott közös európaiságot olyan szerethetővé és élvezhetővé teszi. Főleg, hogy ez a pártíz négyzetméternyi terület a parlamenti szocializáció csomópontja, itt találkoznak és cserélnek eszmét a spenótoshal mellett a házaspárok, a barátnők a pénzügyi osztályról, a kollégák a szomszéd irodából és a gyakornokok a harmadikról meg a másik épületből. Tisztára olyan mint egy élő SimsCity, csak itt mindenki elegánsabban van öltözve. Én a magam részéről mindig jobban örülök ha férfitársaságban ebédelek, nem azért mert nem viselem el a konkurenciát magam körül, ahogy azt az októberi Cosmo-tesztből megtudtam, hanem mert velük nyugodt lelkiismerettel eszem még desszertet is, és nem kapirgálunk negyven percig négy deka rukkolasalátát és két kocka tofut párolt csicseriborsóval. 

Igen, nekem is feltűnt már hogy minden bejegyzésemben szánok egy fejezetet az evésnek vagy az ivásnak, legtöbbször mindkettőnek :D de most már igyekszem a szakmaibb dolgokra koncentrálni: véget ért a novemberi plenáris ülés Strasbourgban, elfogadták a költségvetést, az ErasmusPlust, kiosztották a Szaharov-díjat, lehullott az első hó, szóval hétfőtől visszatér minden a régi jó brüsszeli kerékvágásba, jönnek a bizottsági ülések. Mert hát a parlamenti munka lényege azon alapul, hogy a képviselők különféle szakbizottságokba szerveződnek, hogy ennek a munkának az eredményeképp a lehető legjobb és legéletképesebb törvényjavaslatok szülessenek, amiről aztán a plenárison döntenek. Magyarán: itt tessék kiveszekedni magát mindenkinek, hogy Strasbourgban már ne kelljen. Persze az itteni viták, amikből az érzékenyebb témáknál bizony akad pár, azért jelentősen békésebbek mint a TV-ben mutogatott ukrán vagy dél-koreai pofozkodások. Bár könnyen el tudom képzelni, hogy a kialakult nézeteltérések oka nem is a véleménykülönbség, hanem a néha bizony eléggé szabad szellemű fordítás, mert gyakran előfordul hogy egy esetleges viccnél csak maga a viccmesélő és három földije nevet, na meg a tolmács, ugye. Persze tisztában vagyok vele hogy a mégoly profi fordítók szakterminológiai ismeretei is végesek, és senki se érthet az adatvédelemhez, a menekültjoghoz és a tehéntenyésztéshez egyszerre, de ha néha belehallgatok egy-egy spontán tolmácsolásba, mindig a kedvenc zs-kategóriás bolgár szerelmesfilmem jut eszembe, amit a szlovák tévé feliratozott. A nyilvánvalóan szerelmes férfi az egyik jelenetben ugyanis nagyon összeveszik az asszonnyal, és ordítja neki: Ty kurvo jedno! ty kurvo jedno! mire megjelenik a fordítás a pacifista szlovák dabing értelmezésében: Varoval som ťa!! így, két felkiáltójellel.

De hogy ne ilyen trágársággal zárjam a mai történetet, elmesélem még hogy új taggal bővült az irodánk: szerdától nálunk lakik Gilbert, az egér is. Igazság szerint lehet hogy már kicsivel régebb óta nálunk lakik, csak szerdán mutatta meg magát teljes kis szürke gyorsanfutós valójában. Ennek mondjuk a Gábor jóval kevésbé örült mint én, szóval muszáj volt megtenni a szükséges egértelenítő óvintézkedéseket, és olyan svédasztalos fogadást hagytunk ott neki a hétvégére, mandulával, sajtos tuccal (ha nem szeretné a mandulát) meg csokis keksszel, hogy attól tartok a Büro-egér időközben megadta magát, és mostanra már az örök ementáler-mezőkön nyargal. Jövő héten beszámolok!

Belgaországban zajlik az élet. Dolgos hétköznapjaim legnagyobb részét a Parlament tízemeletes falai között töltöm, ezért igyekszem a hétvégéket minél változatosabbra tervezni..persze ehhez számolni kell a belga eső egyik kellemetlen kis tulajdonságával, mégpedig, hogy esik. Folyton. Állítólag néha olyan is van hogy nem, de én ebben nem hiszek. Ezért se értem hogyan csúszhatott hiba a rendszerbe, mivel egész hétvégén nem kellett elővenni az esernyőt..nem mintha volna amúgy esernyőm, de ez egy olyan jól hangzó szófordulat, mint mondjuk az elvitte a cica a nyelvét vagy a tele van mint a bosnyák késsel. Kihasználva szóval az ajándékba kapott szombatot, Brugge volt az úticél, Flandria egyik gyöngyszeme, amit a szerény flamandok gyakran neveznek észak Velencéjének. Igaz hogy ugyanilyen jelzővel illetik Szentpétervárt is a nem kevésbé szerény oroszok, Amszterdamot a hollandok és sorolhatnám, de azt meg kell hagyni hogy a városka, ami a középkor óta alig változtatott az arculatán, egyszerűen gyönyörű. Az utcákat átszelő szűk kis kanálisok, hidak, csónakázó folytonkattogtató japán turisták, olyan érzést keltenek az emberben, mintha épp egy kosztümös francia királydrámában volna statiszta. Gazdagítva nem túl kiterjedt flamand nyelvtudásomat egyetlen szóval: dankö, amit a vécésnénivel lebonyolított tranzakcióm során tanultam, visszatérve Brüsszelbe, most először találtam hasonlóságot az otthoni meg az itteni dolgok között. Mindez idáig meg voltam ugyanis győződve, hogy nincs a pozsonyi főállomáson kívül még egy hely a világon, ahol egyetlen perccel a leszállás után már hárman erőszakolják rád a NotaBenét, ketten akarnak rábeszélni valami kétes eredetű kölnire Dolce&Gabbana dobozban, és legalább ugyanennyien kérnek cigit, fél cigit, 5 eurót, vagy ha nincsen nálad, egye fene, a gasztrojegy is megteszi. Ehhez képest, ami a kéregetők, hajléktalanok, képzeletbeli barátjukkal vitatkozók, hangosan reppelő marihuánaszagú egyének és halmozottan értelmi félfogyatékosok számát illeti, a brüsszeli Gare Centrale minden képzeletemet felülmúlta. Az itteniek ráadásul még rá is tesznek egy lapáttal, mert a legtöbbször kutyával vagy kisgyerekkel koldulnak, esetleg mindkettővel. Szóval érzelmi zsarolnak, vagy hogy mondják ezt a pszichológusok. MIndezt úgy, hogy többségük valószínűleg kétszer annyi segélyt kap, mint amennyi nálunk egy havi nyugdíj. Hiába, nyugaton még ez is másképp megy.

De hogy nemár csak negatív dolgokról számoljak be, mert pozitív benyomásból sokkal-sokkal több van, azt hiszem lassan sikerül felvennem a brüsszeli tempót: végre megtanultam helyesen kimondani a metrómegállóm nevét és azt is, hogy a halat mindig mindenhol spenóttal adják, na meg vérprofin tudom leinteni a buszt (a rendszer ugyanolyan mint a New York-i taxisoknál, tudjátok, mint a filmekben, szakad az eső, te a legjobb kabátodban állsz a hotel előtt, meglátod a szabad sárga taxist és kiáltasz neki egyet, csak itt épp busz van, buszmegállóval, és nem kell hozzá kiabálni se.) Csütörtökön sor került gyakornoki beavatásomra is, de még mielőtt elképzelnétek valami ősi uniós rítust, ahol a tűz körül ugrálva a kiskosztümömben Martin Schultz gyakornokká avat, közlöm nem ilyesmiről van szó. Csütörtök este a Parlament előtti téren összegyűlik a gyakornokvilág apraja-nagyja, volt, jelenlegi, jövendőbeli és minden egyéb státuszú is, és sörözés-ismerkedés van egészen hajnalig (péntek reggel meg nagy sóhajtozás van, a szerk. megj.) Érdekes egyébként hogy akárkivel találkozol itt, a bemutatkozás után soha senki nem azt kérdi honnan származol, mit tanulsz, hol élsz, satöbbi, hanem rögtön a legfontosabbat: kinél? tehát kinek az irodájában gyakornokoskodsz, és bizony a válaszon múlhat folytatódik-e tovább a kedélyes társalgás, Mi EPP-sek (tehát a European People´s Party, vagyis az Európai Néppárt, ami jelenleg a Parlament legnagyobb politikai frakciója) természetesen mind összetartunk, kezet fogunk azért a liberálisokkal, lehet koccintunk a szocialistákkal és szúrós szemmel nézünk a kommunistákra! :D Persze csak viccelek, rengeteg érdekes emberrel lehet eszmét cserélni két sör között...apropó, mivel a múltkor már ódákat zengtem a belga kajáról, ideje áttérnem a másik kedvenc témámra, a tápláléklánc nem kevésbé fontos elemére, az italra! Belgium sörös vidék, kigúgliztam, 178 sörgyár működik a területén, a tényleg kiváló minőségű (és figyelemre méltó alkoholtartalmú) világos, félbarna, barna és gyümölcssöröktől kezdve egészen a Jupilerig, aminek az íze, és most remélem nem sértek meg egyetlen Jupiler-törzsfogyasztót se, körülbelül a Teszkóban árusított harminckétcentes Pandúr söréhez hasonlítható. Szóval, választani tudni kell.

És ez bizony mindenre igaz. Abban ugyanis már az első héten biztos voltam, hogy jobbat mint Bauer Edit irodáját, nem választhattam volna. A világ két legjobb asszisztenséről és munkatársáról, Krisztiről és Gáborról majd egy külön bejegyzést tervezek írni (majd ha már minimum egy országhatár választ el, haha), de nem kell hogy fényezzem őket, majd meglátjátok a bejegyzésekből mennyire igazam van! Maga a parlamenti munka eddig minden elképzelésemet felülmúlta, kezdve az első napi regiszrációmmal, ahol a hölgy - aki egyébként természetesen szintén magyar volt, ami sajnos már csak azután derült ki, hogy miközben ő a személyimet pásztázta, én jó hangosan ellőttem a "szerintem a néni se nagyon hiszi el hogy ez a borzalom a képen én vagyok"-mondatot. Szóval miután megint csak bebizonyosodott a mondás, miszerint magyarok és mácsédiak mindenhol vannak, a néni közölte hogy fénykép is kell a belépőkártyámra, és tessek már a padlón arra az ikszre állni. És mire győztem volna megkérdezni hogy Na és mikor mosolyogjak, a fénykép már el is készült. Ha nem kell majd a végén visszaadnom a kártyámat amit őszintén remélek, örök emlék marad még az unokáimnak is ez a fénykép, amin a mama bizony úgy néz ki, mint egy hatszor büntetett ukrán prostituáltnő, aki épp azt kérdi, hogy na és mikor kell mosolyogni.

Bonjour Kedves Mindenki!
Sok-sok víz lefolyt a Vágon mióta utoljára bejegyzést hagytam ezen a blogon. Ez a 2013as minden eddigi évemnél nagyobb változásokat hozott (leszámítva persze 2010-et, mikor megszűnt a Mónika-show), sikeresen teljesítve az egyetemi ötéves tervet, gazdagabban egy jogi diplomával, életemben először kellett komolyan elgondolkodnom: hát most akkor, hogyan tovább? Akik egy kicsit is ismernek tudják hogy nálam a világotláthatnék és az önbizalom genetikailag kódolt, és ehhez valahogy mindig társul még egy duplaporciónyi szerencse is, épp amikor a legnagyobb szükségem van rá. Ennek köszönhetem azt is, hogy novembertől az Európai Parlamentben tölthetem a szakmai gyakorlatomat, itt Brüsszelben, az Unió fővárosában. Meg a soha el nem álló esőében is, de elismerem ezzel a szlogennel kevésbé lehetne turistákat csábítani a városba.

Erről fog szólni ezúttal a blog, élményekről, tapasztalatokról, munkáról, Brüsszelről, a Parlamentről, a legkevésbé sem eseménytelen hétköznapokról. Nem tagadom, örülnék neki ha ingyengulyás, lézeres kulcstartó és nagykofola nélkül is tudnék kicsit hatni arra aki olvassa, és jövő nyáron talán többen gondoljátok majd úgy hogy érdemes az EP-s választásokon részt venni. Nem kell aggódni, szerencsére (vagy épp sajnos, a megfelelő aláhúzandó) rám nem lehet majd szavazni, én a 2017-es X-faktorra tartogatom magam!

Első körben, mielőtt még elmesélném hogyan került a rólam valaha is készült legborzalmasabb fénykép a parlamenti belépőkártyámra, megengedek magamnak egy gyors belgiumi kitekintőt hogy lássátok, milyen országba fújt ezúttal a szél. Töredelmesen bevallom, mind a múlt hónapig az uniós vonatkozáson kívül nem volt túl sok használható információm Brüsszelről, meg úgy Belgiumról, általában. Ha belga, akkor praliné, sör, meg Hercule Poirot, és ezzel vége is lett a listámnak. A gimnáziumi nyolcadikórás földrajzokról is csak halványan rémlett valami flamandokról meg vallonokról, pedig épp ez a megosztottság vezet a legtöbb konfliktusokhoz ebben az egyébként jóléti országban. A tizenegymilliós lakosság több mint fele ugyanis flamand, tehát hollandul beszélő belgiumi, harmada pedig vallon, akiknek meg a francia az anyanyelvük. Ehhez jönnek még az ország keleti részén csoportosuló németek, és a megszámlálhatatlanul sok afrikai, ázsiai és dél-amerikai bevándorló teszi teljessé ezt az etnikai katyvaszt, aminek következtében Belgiumnak három hivatalos nyelve, hat parlamentje és hat kormánya is van. A főváros, Brüsszel speciális státuszban van: annak ellenére, hogy területileg Flandriához tartozik, külön régiót alkot, ahol a francia és a holland is hivatalos nyelvnek számít (ezért például az utcanévtáblák is kétnyelvűek, ami párszor már a GoogleMaps-et és az én idegeimet is próbára tette) Nagy szívfájdalom a flamandoknak, hogy a városban ennek ellenére szinte mindenki fraciául beszél, sokszor teljesen ignorálva azt a tényt, hogy a másik (értsd:én) egy szót se ért abból amit mondanak neki. Sajnos a francia nyelvtudásom kimerül Agatha Christie fent említett bajuszos detektívjének szólásmondásaiban, de kérdéses mekkora sikerem volna a bevásárlásnál egy "No, no, mon cher Hasting!"-el vagy "Mon Dieu"-vel! Mindenesetre vígan diskurálok franciául a metrón, buszon, liftben, vagy akárhol, de biztos ami biztos, bejelentkeztem azért egy francia nyelvkurzusra a jövő héttől. Na mem mintha nem szórakoznék jól minden egyes alkalommal, mikor forgatom a bevásárlásnál a fehér műanyag dobozt balról jobbra, aztán jobbról balra, és a világért nem bírok rájönni hogy ami benne vagy az tejszín, fehérjoghurt vagy éppen kacsazsír. A kacsazsírról eszembe jutott hogy Dániához képest a belga konyha jelentősen gyomor- és emberbarátabb, magyarán: létezik olyan hogy belga konyha. Az egyes számú nemzeti eledel, a waffel nálunk se ismeretlen, bár valljuk meg, egy sikerültebb falunapon hajnal háromkor azért nem veri a cigánypecsenyét, de itt aligha akad a belvárosban sétálva "brüsszelibb" dolog, mint helyben sütött, isteni illatú és agyonra csokizott waffelt enni. A csokimánia egyébként is minden négyzetcentiméteren látható, érezhető, és ami még jobb, kóstolható is Brüsszelben, egészen fantasztikus kis családi csokiboltokat lehet találni minden sarkon, ahol a szemünk előtt öntik-formázzák-díszítik a pralinékat..én ezzel el is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor befejezem a mai bejegyzést és eszem is gyorsan egy(két) kocka csokit, javaslom tegyétek ti is ugyanezt! hamarosan jövök megint! :)

Az idei november másodika több szempontból is piros betűs ünnep volt az én szeretett dán népemnek. A dolognak köze sincsen a mi ilyentájt tartandó mindenszentjeinkhez, Dániában ugyanis még csak nem is ismerik ezt a szokást, és ha már itt tartunk, egészen egyedi a hozzáállásuk a temetőikhez is. Még októberben meglátogattuk az egyik leghíresebbet közülük, az Assistens Kirkegård nevezetűt, ahol többek között a nagy mesemondó, Andersen, a Nobel-díjas és szakállas Niels Bohr, vagy Kirkegård is nyugszik. Az utóbb említett, kissé zavaros mondandójú filozófus fiatalember keresztneve, a Søren egyébként fölényesen uralja a "legnépszerűbb dán fiúnevek"-mezőnyt, elfoglalva annak első öt helyét (és csak úgy zárójelben, maga a név helyes kiejtése is egy lingvisztikai csoda, és minden non-dán számára teljesen esélytelen). Egyetlen esetben nem fogják a dán ember fiát Sørennek hívni: és pedig, ha a testvérét már így hívják.
Ami pedig az említett temetőt illeti, mint amolyan igazi közép-európai ember, az a krizantémos-komorarcú-gyertyagyújtós fajta, mély döbbenettel kerestem és látogattam meg végül Andersent, egy TEMETŐBEN ugye, körülbelül félszáz piknikező/csókolózó/pokrócon hentergő párocskát, ziháló kocogót, és kutyát, partnert vagy gyereket sétáltató szülőt megkerülve. Hát, nem vagyunk egyformák.

Na de vissza ehhez a bizonyos november kettőhöz. Az egyik (és legfontosabb) ok, ami minden itteni vikinget és nemvikinget összeköt, ismerve egy picit is ezt a népet, egészen egyértelmű: minden év november első péntekjén érkezik a friss, vadiúj, kicsit sötétebb, kicsit édesebb karácsonyi sör, vagyis a Juleøl. Vagy Julebryg, vagy ahogy csak tetszik. Idén ráadásul ennek a bizonyos pénteknek sikerült keverednie még az előző napi, itt nagyon népszerű Halloween-bulis mámorral, beszorozva azt kettővel, és még a harmadikon. A nagy napon minden évben hatalmas ünnepségeket rendeznek az egész városban, óriáshordókból csapolják ezt a cseppfolyós nemzeti büszkeséget, és estefele már meglehetősen ittas Mikulások osztogatják a Juleøl-t az üzletekben, bárokban, az utcán, de még a könyvtárakban is! Bár, mily meglepő ugye, itt a könyvtárak se azok az otthon megszokott, gyanús és sokpolcos szobák, ahova az ember csak a büntetést jár befizetni azokért a megkésve visszavitt könyvekért, amiket el se olvasott. Csak Koppenhága belvárosában nagyjából tíz hatalmas, mégis nagyon otthonos közkönyvtár van, sok-sok fénnyel, és olyan igazi, nyomtatottbetűs könyvillattal. Na meg kényelmes babzsákokkal, napi sajtóval, kivetítőkkel, számítógépekkel, kávézóval (JÓ kávéval), és hatalmas irodalommal felszerelve. Az én egyik nagy kedvencem a Det Kongelige Bibliotek, vagyis a Királyi Könyvtár, ami a kikötőben, a tengerre épült, és Gergő barátom szerint a pornófilmekre emlékeztető Black Diamond (Fekete Gyémánt) nevet viseli. Mindig eszembe jut, vajon megélné-e a békés nyugdíjba vonulást pani Šimoničová, pozsonyi iskolai könyvtárunk sasszemű és párduclábú őrzője, látva, hogy itt bizony (és ez elmondható egytől egyig mindegyikről) nem tilos inni, enni, sőt, ezt a pofátlanságot, még beszélgetni sem!!
A könyvekről eszembe jutott nagyjából két héttel ezelőtti őszinte döbbenetem, amikor feladva elveim és a normális vércukor-szint illúzióját, a legnépszerűbb gyorsétterem-lánc egyik láncszemében ebédeltem (amit a legnépszerűbb közösségi hálón akár meg is oszthattam volna :D). Mentségemre szóljon, egy amerikai osztálytársammal, Peterrel cselekedtem mindezt, aki az istenért nem állt rá valami könnyedebb, a dietetikusok által is jóváhagyott opcióra. De ha lúd, legyen kövér-alapon, legalább igazán autentikusra sikeredett, ezzel a kis tengerentúli alaphanggal. És ha a kóla nem is lett lájtosabb, egy óriás pirospontot azért csak beírtam a Mekinek: a dán Happy Meal Menühöz ugyanis a krumpli helyett répa, a kóla helyett gyümölcslé, és! most jön a csattanó, játék gyanánt egy gyönyörűszép MESEKÖNYV jár. Kíváncsi vagyok hány százalékkel esne vissza otthon a kereslet, ha a Mekk-generációs gyerekeknek a pistyogó, sípoló, ketyegő, kattyanó, szuperhasznos műanyag ökörségek helyett mondjuk a 77 magyar népmesét csomagolnák. Ne gondoljunk bele, ez nem fog bekövetkezni soha :D

Ha meg már november, akkor bizony ősz. És visszavonhatatlanul ősz lett Koppenhágában, a dánok legnagyobb elégedettségére. Tűrték ugyan, tűrték, látszólagos (de nem igazán meggyőző) örömmel a szokatlan szeptemberi-októberi napsütést, próbálva elhitetni, hogy pont annyira örülnek ennek az ilyentájt teljességgel atipikus meteorológiai jelenségnek mint mi, többiek. Én meg aztán pláne, mert látogatókban dúskáló napjaimat élem, aminek következtében kedden épp nyolcadszor megyek a reptérre, a híres Kis hableányt pedig szerintem többször láttam már mint a szobrász, aki megformázta. Szóval dícsértem, dícsértem eddig az időjárást, hogy az igazán nagyvonalú, szélvihartalan és orkántalan arcát mutogatta, egy ideig. Úgy két hete aztán eleredt az eső, és négy napig meg se állt. A dán arcok pedig egyszeriben felderültek, esőkabátra, sárhányóra és gumicsizmára fel, hiszen pontosan ÍGY kell ennek lennie novemberben. Helyre állt a világ rendje.

Vikingföldön túlpörög az élet. Más mentséget sajnos nemtudok találni gyér bejegyzéseim számát igazolandó, de beláttam lassítanom kell kicsit a tempón, mert a sok hajnalig tartó bul..akarom mondani könyvtárba járásnak meg lett a böjtje, ahogy a Rudibácsi is mindig előre megmondta. Szóval most pár napra marad a tea és a pizsamadiszkó, na meg érkezik a blog-kárpótlás, végre valahára.

Másfél hónapnyi dán lét úgy szaladt el, hogy csak a horalky-készletem és a bankszámlám sajnálatos (és az utóbbi időben igencsak radikális) apadása emlékeztet rá, mióta is szívok már fjord-illatú északi levegőt. Annak ellenére hogy azt kívánom ez a szemeszter sose érjen véget, azért nem tagadom, a honvágy első jelei is jelentkeztek már. Néha minden különösebb ok nélkül magyarul beszélek a balsorsára épp a horizontomra vetődő elárusítóval és/vagy buszsöfőrrel (akikre egyébként külön facebook-oldalon lehet szavazni! rosszabb napjaimon csak úgy szórom a maximum tizeseket a 60 feletti kedvenceimre, hogy a marokkói bazárt megszégyenítő arab melódiákat bömböltetőket már ne is említsem) Aztán persze egy-egy családi vagy baráti összejövetelnél (ahol természetesen minden alkalommal szkájp-díszvendég vagyok) meg különösen elszorul a szívem, de az érzés talán némiképp kölcsönös, novemberre ugyanis annyi vendéget várok Koppenhágába, amivel egy balatoni panziónak sem kéne szégyenkezni. És hát, mostanra már gyilkolni tudnék egy igazi, hazai, aranysárga, csibenyakas húslevesért is. Na nem mintha magamhoz képest nem tennék minden egyes nap óriási lépéseket a gasztronómia útján! Beláttam ugyanis hogy csak magamra hagyatkozhatom ha valami normálisat szeretnék enni, vagyis olyasmit, amihez valami mást is hozzá teszek azon túl, hogy kifizetem. Persze minden egyes főzésemet egy családi szkájp-konferenciabeszélgetés előz meg, anyu-mama-én felállásban, amit aztán reggel még egyszer megismétlünk anyuval írásban, biztos ami biztos, ugye. A dán séfek most bizonyára tiltakoznának, de nem igazán létezik olyan hogy dán konyha. Mondjuk, mire számítson az ember fia egy olyan országban, ahol a tradicionális étel a smørrebrod, vagyis, a vajaskenyér :D Bár amit itt az emberek leginkább szeretnek (a sör után, persze, az első három helyen), az a kicsi, fura alakú húsosfasírt (tudjátok, amit az Ikeában is lehet kapni!), nameg a virsli, vagyis a pølser, amit minden elképzelhető színű, szagú, állagú és ízesítésű mustárral, uborkával, sült hagymával meg sült retekkel lehet kapni. Egy ilyen gasztronómiai élmény után az ember két napig büdösít, de pølsert enni a bódéhoz támaszkodva egyszerűen nagyon dán, és mindenkinek ki kell próbálni. Apropó főzés, mostanában a mi kis nemzetközi bandánk (nagyjából 10 ember, egy nagyon hangos és nagyon szeretnivaló spanyol-olasz-német-portugál-belga-francia-magyar únió) felvette azt a jó szokást, hogy minden héten valaki más veszi kézbe a fakanalat, és megkóstoljuk az épp soron levő nemzet lányának/fiának specialitásait. Ki nem találnátok mit volt a menü az olasz lánynál, Andreanál...bizonyám, spagetti, ha bárki egy pillanatig is kételkedett volna! Tegnap este a német vacsora volt soron (spanyol szülinappal karöltve, hajajaaaj), és eszméletlen finomakat ettünk (a kedvencem a tésztába tekert spenótos-húsos-omelettes tekercs volt, amit a heidelbergi, férjeiket szerető asszonyok alkottak meg, mivel hogy elrejtették szem elől a húst, és így kijátszották a nagypénteki böjtöt) Német ízek ide vagy oda, azért meg merem kockáztatni, hogy népszerűbb, mint egyetlen földim, Andris marhapörköltje, úgyse lesz semmi. Hiába na, nálunk nem annál a bizonyos vajas kenyérnél tetőzik be a főzőtudomány! ;)

Hadd számoljak be a Mojzi kontra dán nyelv küzdelemben elért sikereimről is, ahol ha kiütéses győzelmet nem is sikerült még aratnom, azért a pontozásnál egy egyenlőben már kiegyezhetünk. És, küzdök továbbra is hősiesen. Bejutottam ugyanis a dán kurzusra, ahol Tom, a tanárunk (aki szakasztott ugyanúgy néz ki különben mint James Bond, a legújabb), hetente kétszer három órában kíséreli meg a lehetetlent, vagyis meg akar minket tanítani dánul. Minden egyes percét élvezem ezeknek a kedd és csütörtök délutánoknak, egyrészt rettentő szórakoztató egy nyelvet a nulláról kezdeni, másrészt meg a társaság is nagyon "besikerült". Ott van például Yassen, aki egy bolgár de mégis inkább kanadai, aztán a nagyon pici kínai lányok, vagy Karolina, a lengyel lány, akinek kétszer lopták már el a biciklijét, és aki múlt pénteken stoppal ment Amszterdamba, de egyelőre még nem ért vissza. Na meg persze Viki, fra Ungarn. Úgy vagyok egyébként Koppenhágában a magyarokkal mint Frei Tamás volt mindig az oknyomozós dokumentumfilmjeiben: bárhol sétált az utcán a világban, Marokkóban, Szingapúrban vagy Csécsepatonyon, egyszer csak mindig szembe jött neki egy magyar :D Így voltam a Vikivel én is, csak ő nem jött szembe, hanem én ültem le mellé. És ugyanígy jártam a két szegedi sráccal, mikor ugyanabba a sorba álltunk  be sörért, vagy az erdélyi lánnyal aki hallott a buszon magyarul telefonálni, és sorolhatnám. Na de vissza lelkes Tomhoz, aki nagyjából úgy érezheti magát mint egy csoportos foglalkozáson a kisegítőiskolában, mert a dánt tényleg mindenfélének mondanám, de könnyűnek NEM. Ugyanis minden egyes dán szó betűinek a kétharmada "silent letter", vagyis egyszerűen nem ejtjük ki őket, és semmiféle szabály nincsen erre vonatkozólag. Így van, és kész. Egy egészen egyszerű példán szemléltetném a dán nyelv csodáit: Hogy hívnak? kérdezi a dán, leírva így: Hvad hedder du? kiejtve viszont így: Ve hellllü du? ahol is az a sok l-betű valami olyasmi hangot akar jelenteni, amikor az l-t, a ly-t, az ö-t, az u-t és a megnyújtott ü-t együtt ejtjük ki, és amit billentyűgombokon autentikusan visszaadni sajnos képtelen vagyok. Hát mondjátok meg őszintén, nem csodálatos? ;)

Tegnap Koppenhágában eleredt az ESŐ. De nem az a "napközben számolhatunk záporral, néhol zivatarral"-fajta, amit a Németh Lajos, biztos ami biztos alapon, minden áldott nap kilátásba helyez. Hanem egyszercsak megeresztették a csapot, és fél napon keresztül esett és esett, ahogy Forrest Gump meséli a buszmegállóban a bonbont rágcsálva, "mindenféle eső, ami csak van. Aprószemű, szurkálós eső, nagy, vastagon ömlő, oldalról zuhogó eső, és néha meg úgy nézett ki, hogy alulról esik az eső fölfelé." És az is rögtön feltűnt, hogy ez az aprócska tényező (értsd:a városra rászakadt a dán ég), rajtam meg pár fényképezőgépes japán turistán kívül, a világon senkit nem zavar. Itt egy jó esernyő és/vagy gumicsizma pont ugyanolyan fontos és alapvető, mint a jó smink meg a jó bicigli.

Okulva az eseten, elhatároztam hogy ez előbb említettből még aznap be is szerzek egyet, magyarán: azon nyomban veszek egy esernyőt. Kis hableányosat, mondjuk. A boltba járás ugyan még kicsit körülményes itt nekem, mert ha meglátok egy feliratot, mondjuk, Isenkramforretning, még mindig nemtudom megítélni, hogy a henteshez, a mosodába vagy a kutyafodrászatba készülök-e épp betérni. Vagy, esetemben, egy mindeneshez, mert máshogy az elém táruló kínálatot aligha tudnám leírni. És persze az eladó mosolyát, hogy na itt bizony ma üzlet lesz, kéremszépen. Az hogy Mehmed (na ki gondolta volna?) arab bajusza fogadott nem annyira lepett meg, tekintve hogy mára tényleg hatalmas arab (és fekete) kisebbség él Koppenhágában, szóval úton-útfélen találkozni burkát viselő nénikkel, asszonyokkal és kislányokkal, minden áldott szupermarketben lehet naan-t kapni (ez egy keleti lepénykenyér) és csak a Brønshøj Torv-on több kebabos van, mint az egész török riviérán. Naagy-nagy nehezen elfogadhatóra alkudoztuk az esernyő árát, megmondtam neki, ha Allah tüzes nyilai is fognak kergetni hazáig, akkor se adok többet érte. Ráállt az alkura, de csak azért, tette hozzá, mert béke kell a világnak, Insh´Allah. Úgyhogy én gyorsan és békésen távoztam, eszembe jutott ugyanis hogy milyen nap is van (szept.11, csak úgy margóra), és nem tudtam vajon azt a békét ugyanúgy képzeli-e ő is, mint azok, akik miatt ez a nap hírhedtté vált. Mormogott még valamit a kisebbik fiáról meg az én szüleimről, de, akármi is volt az, nem éltem a lehetőséggel. Insh´Allah.

Remélem megbocsátjátok nekem ezt a tervezettnél hosszabbra nyúlt szünetet, de annyi minden történt az elmúlt kicsivel több mint egy hétben, hogy az négy újabb Barátok közt-évadra is elég volna. Persze Magdi anyus szelleme nélkül, aki kikacsintotta Kingáék alól az ágy lábát, ugye.

Koppenhága még mindig csudaszép, sőt, talán még szebb is minden egyes nappal. Ugyan még mindig rendszeresen előfordul, hogy pontosan az ellenkező irányba lyukadok ki mint szeretnék (köszönhetően a több száz keskeny Gade-nak, vagyis utcának); mégis, már pontosan ugyanúgy iszom a sört mint a dánok (szóval: literszámra); a fagyit legalább négyfajta öntettel kérem (mert a kétféléért mindenhol kinevetnek); megdobban a szívem ha felbukkan a királyi hintó és reménykedek hogy na most majd Frederick herceg az én kezemet fogja meg; elhiszem hogy itt tényleg mindenki, a buszsofőrtől a nyugdíj-közeli postásnéniig, beszél angolul és az emberek, hihetetlen, szívesen segítenek ha bármire szükségem van.

Zoli barátom egyszer említette hogy a dán a legkevesebbet dolgozó nép a világon, de akkor még ezt a statisztikát is bedobtam a "svájci kutatók megállapították, hogy a reggel a tükör előtt fütyörészők körében jelentősen kisebb a rák kockázata"-kalapba. Mióta viszont itt élek, szinte minden nap eszembe jut, vajon hogyan birkóznának meg a dánok egy nálunk ugyebár teljesen normális 10 (vagy akár 12) órás munkaidőnek akárcsak a gondolatával is. Allan, mára szinte legendássá vált lakótársam egyszerű választ adott. Sehogy. Szombaton itt SENKI, pár szerencsétlen benzinkutason és eladón kívül, nem dolgozik, és a boltokra is rövidített nyitvatartás vonatkozik. A vasárnapok pedig Dániában úgy néznek ki, mint nálunk december 25.-e. A dán üzlet-politika ugyanis sokáig egyáltalán nem engedélyezte egyetlen boltnak sem a nyitvatartást, aztán egy nagy liberalizációs hullám eredményeképp, mára már minden páros vasárnap nyitvatarthatnak az élelmiszerboltok, de csakis azok, és maximálisan délután ötig, amikor is, valljuk be, otthon mi még csak azon gondolkodunk, talán elkéne ugorni pár kifliért a Teszkóba. Ja, és el ne felejtsem említeni, a péntek a dánoknál rövid nap, munkaidő 12:30-ig, legkésőbb. Mert ugye, mindjárt hétvége.
Szóval nekem, amolyan látástól vakulásig-országból valónak, kellett egy kis idő, mire megértettem és megszoktam ezt az eddig ismeretlen ritmust. De hát, When in Rome, do as the Romans do, ahogy a gimis angolkönyv egyik korai fejezete is megmondta, igyekszem felvenni (vagy levenni) a kapitalista tempót, és bevásárlás helyett a hétvégéken kirándulni, piknikezni, nagyokat sétálni, biciglizni, vagy csak egy szégyenletesen finom csokitortát enni és hozzá forró csokit inni egy kávézóban, valamelyik képeslapra való szűk kis utcácskában. Hála az égnek, az idei koppenhágai ősz nagyon megértő minden ilyesfajta hajlamunkat illetően, ugyanis hosszú évek óta nemvolt ilyen meleg szeptembere a városnak. Ezt az információt első kézből, egy rendkívül kedves és mégolyan közlékeny nénitől tudom (bár a dánok alapvetően közlékenyek, néha 15 perces buszutakat beszélgetünk végig, én és az épp aktuális utastársam/ismeretlen, persze dánul, aminek ugyan egyetlen szavát se értem, de nincs idő hogy ez kiderüljön.) Az említett nénivel egy hatalmas katonai parádé kellős közepén találkoztunk, a Parlament előtt, ahova teljesen véletlenül keveredtünk, és fogalmunk nem volt mire vagy kire vár a nagy tömeg és a kb. háromezer katona. Természetesen a királyi családra, tudtuk meg egy kicsit lesajnáló mosollyal a hölgytől (na majd Bruce Wiilsre, nem?), hogy elkezdődhessen az Afganisztánból hazatért (és szerencsére egytől egyig hazatért) katonák ünneplése. Persze a királyi család késett, ezért meghallgathattunk egy életrajzírókat megszégyenítően alapos és részletes beszámolót az egész família életéről, szokásairól, szerelmeiről, férjeiről-feleségeiről, a vikingektől napjainkig. Ismert vicc náluk, mesélte még, hogy biztosan azért a késés, mert a hercegék elfelejtettek szólni a babysitter-nek, ha-ha-ha. Dán humor, na.

P.S.: Tegnapelőtt este már megint eltévedtünk. A kissé már sörgőzös banda minden egyes tagja szilárdan meg volt győződve, hogy épp a város belseje felé tartunk. Csak most egy másik utcán, azért nem olyan ismerős. Fél óra gyaloglás után felbukkant előttünk a kikötő, Koppenhága méltán nagy büszkesége, és az egyik legmegkapóbb látvány, amit az ember életében láthat (és egyértelműen a város széle, csak így zárójelben). A napfelkeltét itt vártuk meg a parton, sok száz pofátlan sirállyal és álmos matrózzal, és ahogy kifutott a hajó Oslóba és nekünk susogott a tenger, na akkor éreztem úgy nagyon, hogy jó helyen vagyok...

"Élvezd, és ne akarj folyton térképet hozzá.
 A térképet magadnak kell megrajzolnod."
      Gaál Péter

Bevallom töredelmesen, sose írtam még blogot. Még csak klasszikus, tizenéves "reggel nyolckor ébredtem, fogat mostam, vajaskenyeret reggeliztem" és "Peti ma nagyszünetben megsúgta engem szeret"-naplót se. De tudom és remélem, hogy lesznek emberek akiket érdekel az én féléves Erasmus-kalandom, egy kicsi sellyei porszemé a naagy-nagy dán fővárosban! :) Szóval köszönöm Nektek a bizalmat, igyekszem rászolgálni! Biztonsági öveket bekapcsolni, íródik a koppenhágai napló! :)

...

És tényleg itt van, amit még pár napja se hittem el igazán. De még akkor se, mikor átestem életem legnehezebb búcsúzásain, és a fél szívem megszakadt az emberekért akiket a legjobban szeretek, most mégis otthon maradtak. A másik felét viszont kedden további húsz kilónyi ruhával, dán-magyar szótárral, a mama jótanácsaival és "jajistenemmennyünkmár"-érzéssel egy óriáskofferba csomagoltam, 17:05-kor egy utolsót integettem Bécsnek, és elindultam hogy meghódítsam a legó és a kis hableány hazáját.

43 órányi dán élettel a hátam mögött ünnepélyesen jelentem, imádom ezt a várost! A jót köztudottan könnyű megszokni, a nagyonjót meg, mert ez ugye egyenesen arányos, nagyonkönnyű. Süttetem az átlagos augusztus véginél még sokkal hófehérebb lábaim a Kongens Have, Koppenhága legöregebb és leglátogatottabb parkjának füvén, hallgatom az egyelőre érthetetlenebbnél is érthetetlenebb dán kuruttyolást (tak! tak! mange tak! vagyis köszönöm, ezt tanultam meg tegnap, azóta égre-földre tak-olok ahol csak lehet), figyelem a kutyás-kisgyerekes-biciklis családokat (mert itt ez a kombináció a legtrendibb kiegészítő), soktizediket söröző fiatalokat, és, kapaszkodjatok, a piknikező (!) boldog (!!) nyugdíjasokat (!!!). Mert a dán nép boldog nép, kortól függetlenül, és minden joggal azok. De, erről majd még lesz szó.

Nem akarlak fárasztani túl sok információval rögtön az elején, viszont mindenképp megosztanám Veletek Koppenhága négyparancsolatát, ahogyan én látom. Hogy ha valaki már e pár sor olvasása után úgy dönt, hozzám költözik, gond nélkül menjen a beépülés. Szóval:

1. A dánok nagyon szeretik a királynőt, II. Marghrete-t. Ha végighajt egy királyi autó vagy kocsi a városon (ahogyan ma), akkor leáll a forgalom, és nagyapa-unoka, nyakkendős és futócipős egyaránt lelkesen telleget neki. És mindenhol, de tényleg mindenhol, a hot-dog árustól (a híres pølsevogn, mmmm) az élelmiszerbolton át a kárpitosig lehet képeslapot kapni az uralkodónőről és a királyi családról. Ja, és minden dán tud legalább egy hülye viccet a királynő francia férjéről, aki ezalatt a sok év alatt sem tanult meg rendesen dánul.

2. A bicikli. Koppenhága biciklik nélkül olyan, mint a gulyás paprika nélkül. Vagy Jancsi Juliska nélkül. Vagy a kalóz rum nélkül. Elképzelhetetlen. Sose jártam még olyan városban, ahol a kétkerekűek száma ugyanannyi volna mint az autóké, márpedig itt ez a helyzet, ebben a nyárvégi időszakban meg pláne. És persze a bicikliközlekedésnek itt komoly szabályai vannak, amit a dánok a bicikliiskolában tanulnak meg. Igen, tényleg létezik ilyen.

3. Használni kell a szemetest. És mégegyszer, használni kell a szemetest! Itt az a ciki aki nemteszi.

4. Sose próbálkozz kimondani, Rød grød med fløde. Lehetetlen, és úgyis csak kiröhögnek érte.

Nemsokára jelentkezem újra!

Mojzi